2014. május 8., csütörtök

A Nemzetközi Vöröskereszt és az ő napja

Kép innen


Azt, hogy a sors útjai kiszámíthatatlanok (mert azok) nagyon jól megfigyelhetjük Jean Henri Dunant, a Vöröskereszt alapítójának életútján.

A genfi születésű Dunant kezdetben üzletemberi elhivatottságot érzett magában. Családjának jelentős befolyása volt Genf társadalmi életében, apja üzletember volt, de elhivatott kálvinistaként mindkét szülő nagyra értékelte a társadalmi munkát és aktívan gyakorolta is. Apja az árvákat támogatta és árvaházakban és börtönben is végzett jószolgálati munkát, édesanyja pedig a szegényeken és a betegeken segített.

Dunantnak meg kellett szakítania tanulmányait gyenge tanulmányi eredményei miatt és átigazolt a munka világába. Gyakorlatlan kezdőként Algériába küldték, ahol sikerrel elvégezte a rábízott feladatot. Erről gyorsan könyvet is írt. A sikeren felbuzdulva 28 évesen úgy döntött, hogy otthagyva banki állását saját üzletbe fog Algériában, mely akkor francia gyarmat volt. Földet vásárolt, melyen malmokat akart építeni, és öntözőrendszert kialakítani, mellyel a tervezett gabonaföldeket öntözte volna. A hatóságoktól azonban nem kapta meg a szükséges engedélyeket, így végül nem kis adósságot halmozott fel, noha még a francia állampolgárságot is felvette, hogy könnyebb legyen az ügyintézés. 

Végül úgy döntött, hogy egyenesen III. Napóleon császár közbenjárását fogja kérni az ügyben. Ismét tollat ragadott, megírt egy szégyentelenül talpnyaló könyvet Napóleonról, melyet természetesen csak egy példányban, a főszereplő és egyben címzett részére nyomtatott ki és elindult, hogy személyesen adja át neki. Ez a terv normális körülmények között is eleve kudarcra ítélt lett volna, de sikerült pontosan akkor Napóleon nyomába erednie, amikor az épp Európa egyik legnagyobb és legvéresebb ütközetét vezényelte a csata helyszínén. Itt már figyeljünk a sors kezére! 


Bossoli, Carlo - Battle of Solferino.jpg
Kép innen

1859. június 27-én az itáliai Solferino közelében éjszakázott. A császárral ugyan nem találkozott, azonban mégis sorsdöntő lett számára ez a hely. A solferinoi csata másnapján onnan csupán néhány kilométernyire volt, ahol 300.000 katona 16 km hosszú frontvonalon küzdött egymással. A csata az osztrákok nagyarányú vereségével zárult, összesen mintegy 30.000 katona veszítette életét vagy sebesült meg. Mindkét oldalon legalább 10.000 katona eltűnt vagy fogságba esett és további mintegy 40.000 betegedett meg a csatát követő napokban a hiányos táplálkozás, a megerőltetés és a nem kielégítő orvosi ellátás miatt. Napóleont keresve ezekbe botlott az ekkor még üzletember Dunant. 

Nagyon mélyen érintette a látvány, ugyanis a még mozdítható sebesültek nagy részét abba a faluba vitték, ahol ő éjszakázott, így mindenhonnan sebesültek nyögdécselése hallatszott. Ekkoriban még az volt a gyakorlat, hogy a halottakat és azokat a sebesülteket, akikről nem tudtak gondoskodni, a csatatéren hagyták. Általában a fertőzésektől tartó környékbeliek ásták el a csatában elesetteket. Dunantból előtört a családi örökség, a rászorulóknak való segítségnyújtás és önkénteseket szervezett, akiket arról is meggyőzött, hogy az ellenséges csapat katonáiról is gondoskodjanak.

Ausschnitt aus dem Bourbakipanorama in Luzern gemalt vom Genfer Kunstmaler Edouard Castres. Übertritt der Bourbaki-Armee in die Schweiz bei La Verrières / NE.
Kép innen

Szülővárosába, Genfbe visszatérve megírta a Solferinoi emlék című könyvet és 3 évvel később, 1862-ben saját költségén 1.600 példányban meg is jelentette és számos európai politikusnak és hadsereg vezetőjének elküldte. A könyvben részletesen beszámolt a Solferinonál látottakról és tapasztaltakról, a csata utáni kaotikus állapotokról, a kritikus orvoshiányról, az ivóvíz és higénia hiányáról, a sebesültek ellátatlanságáról. Leírta, hogy nemzetiségétől függetlenül hogy segített annak, akinek tudott és hogy a helyiek hogyan követték példáját - mind önzetlenül, belátva, hogy amint egy katona megsérül, már nem katona, hanem egy bajba jutott ember, akin segíteni kell. "Tutti fratelli" - "Mind testvérek vagyunk", ez vált jelszavukká. A könyvben a borzalmak jellemzésén túlmenve felvetette egy semleges, nemzeteken túlnyúló szervezet megalakításának gondolatát is, ami a sebesült katonák ellátásáról gondoskodna. Ezen ötletének megvalósításáért kampányba is kezdett, beutazva Európát. Célja elérésében a legnagyobb segítséget maga a könyv jelentette.

A könyv és egy ilyen típusú szervezet gondolata minden szinten nyitott fülekre talált, noha nem volt teljesen új, de úgy tűnik, ekkorra vált kellőképpen éretté rá a társadalom. 1863 februárjában összeült Genfben az úgynevezett „ötök tanácsa” – Dunant és négy másik tekintélyes genfi vállalkozó –, mely októberre tető alá hozott egy háromnapos nemzetközi konferenciát. Az október 29-én elfogadott alapokmány értelmében aztán Svájc és még 14 európai állam tagságával létrejött a Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság. Az üléseken résztvevő országok megegyeztek arról, hogy – kormányzati segítséggel – otthon felépítik a segélyszervezet alsóbb szintjeit, és a későbbi konfliktusok során mind a sebesült katonákat, mind a betegápoló önkénteseket semlegesnek, ezáltal sérthetetlennek tekintik majd. A biztonság érdekében a harctéri orvosok és ápolók megkülönböztető jelzést kaptak; ez lett a ma is jól ismert vörös kereszt, amit a svájci zászló inverzéből hoztak létre. 


Aufruf zur MitgliedscAffiche de souscription pour la Croix-Rouge Suisse: 1921.
Kép innen

Az 1864-es első Genfi Konvenció döntésének értelmében pedig a nemzetközi jog szintjére emelték a sebesültek egységes és egyenlő ellátásának elvét. A szervezet ekkor vette fel a Nemzetközi Vöröskereszt elnevezést.

Dunant eddigre már teljesen elszegényedett, hatalmas adósságokat halmozott fel, hiszen algériai üzletével nem volt ideje foglalkozni. Az emiatt kitört botrány és hatalmi harcok miatt 1868-ban ki is zárták a szervezetből. 20 éven keresztül bolyongott Európában, hontalanként padokon, pályaudvarokon aludt. Végül a Bódeni tó partján telepedett le egy kis faluban. Csupán halála előtt nem sokkal került újra elő a neve egy újságcikkben, amiben megemlékeztek tetteiről. Ezután 1901-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Az ekkor már depressziótól is szenvedő Dunant az összeghez hozzá sem nyúlt, végül egy kórházban  halt meg 1910-ben.

A Nemzetközi Vöröskereszt tavaly "ünnepelte" megalakulásának 150. évfordulóját. Ünneplésre azonban nem sok okuk volt, ugyanis évente 7 millióan szorulnak a szervezet segítségére.

Jean Henri Dunant, az alapító 1828. május 8-án született, ezért május 8-át 1948-ban a Nemzetközi Vöröskereszt Napjának nevezték ki. Ezen a napon gondoljunk azokra, akik a szervezet önkéntesként a világ bármely pontján segítenek a rászorulókon. Számuk nem kevés, mintegy 97 millióan vannak.


Forrás németül itt, itt és itt, magyarul itt, itt és itt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése