2013. október 17., csütörtök

Gasztro túra Gruyeres-ben - Cailler csoki


A múlt héten továbbra is azon voltunk, hogy a francia ajkú rész felfedezésében felhalmozott hátrányunkat egy kicsit ledolgozzuk. Nem véletlenül nem jártunk még arrafelé, ahol most végre járunk. Ahhoz, hogy a Cailler csokigyárat és a Gruyere sajtgyárat meglátogathassuk, több átszállás és sok órányi utazás szükségeltetett. Az egyszerűbb verzió szerint először Bernben kellett átszállnunk, majd Bulle-ben, ahonnan már egy 2 kocsis rövidke szerelvénnyel mentünk tovább először a Cailler csokigyárba, majd Bulle-be visszavonatozva (Y formában) Gruyeres-be.

Az időjárás ez alkalommal igazán mostoha és meglepő volt. Kezdetben csak az eső szakadt, majd amíg a csokigyárban időztünk, a hó váltotta fel. De vissza az elejére!

A program érdekes része Bulle-ben kezdődött, ahol előszöris egy aranyszínű mozdonyra lettünk figyelmesek. Ugyan az volt ráírva, hogy csokivonat (GoldenPass Train du chocolat), mégsem ezzel mentünk (ez egy speciális vonat, ami Montreaux és Gruyeres között közlekedik, májustól októberig hétfőn, szerdán és csütörtökön, július-augusztus hónapokban pedig minden nap, helyjegyfoglalás kötelező). A miénk jóval fapadosabb volt, annyira, hogy még az ablakok is teljesen párásak voltak (a modern vonatokban ilyesmi már nem fordul elő).




Ezzel (nem a fenti képen láthatóval) a kis (párásodó) vonattal mentünk a Broc Fabrique nevű állomásig (kb. 10 percnyi út). Az utazóközönséget gyakorlatilag csak a gyárlátogatók tették ki, noha köztes megállók is voltak és nem is ez volt a vonat végállomása. Leszállás után - a szakadó esőben - mindenki ácsorgott még egy kicsit és próbált orientálódni. Én pl. arra gondoltam, hogy esetleg jön egy busz, ami elvisz a gyárhoz. Néhány perc elteltével néhányan elindultak, ekkor - mintegy varázsszóra - mindenki elkezdte követni őket. És láss csodát, a kanyaron túl, az állomástól max. 150 méternyire ott állt a gyár. Nem lehetett nem észrevenni, nagy és nagyon szép épülete van.




François-Louis Cailler, a névadó 1796-ban született Vevey-ben. Ő alapította a Cailler csokigyárat - 1819-ből  származik az első fennmaradt árlista, bár a gyár néhány évvel későbbi. Ez az első csokigyár, ami máig él és virul. Meglepő, de valahogy mégsem, hogy teljesen profin fel vannak készülve a tömegturizmusra. Noha minden nap nyitva vannak, a honlap szerint nyáron akár 90 perces várakozási idővel is számolni kell. A belépés 16 évig ingyenes, diákoknak 8, felnőtteknek 10 frank. Csak vezetett csoportban lehet bemenni a látogatók számára kialakított látogatói központba, ami leginkább a csoki és a gyárt történetével ismertet meg és a gyártás egy apró részébe üvegfalon keresztül be lehet pillantani. Már a pénztárnál nyilatkozni kell, hogy milyen nyelven kívánjuk a vezetést. Ez alapján besorolnak egy csoportba (mindegyiknek csokival kapcsolatos neve van), és a megfelelő nyelvű szórólapot nyomnak a kezünkbe. A belépőjegyen szerepel a csoport indulásának ideje is. A repülőterekhez hasonlatos információs táblán mutatják, hogy melyik csoportnak mikor kell chek in-hez gyülekeznie.


Amíg várakoztunk, addig sem unatkoztunk, ugyanis ahogy beléptünk az épületbe, a shop légterében találtuk magunkat. Itt a gyár összes terméke, plusz Cailler logós termékek (pólók, kötények, fém díszdobozok, képeslapok stb.) kaphatók. Ember legyen a talpán, aki ellen tud állni. Szóval itt bámészkodtunk egy darabig, ill. bementünk a vetítőterembe, ami pont olyan, mint egy modern multiplex mozi, kényelmes fotelekkel, annyi különbséggel, hogy a vetítővászon mellett is volt egy kijelző, a check in időpontokkal, hogy nehogy valaki lemaradjon. Természetesen nem a legújabb amerikai kasszasikereket vetítik itt, hanem régi felvételeket a gyár életéből, valamint régi és kevésbé régi reklámfilmeket (mi legalábbis ezeket láttuk).





Amikor elérkezett az indulás ideje, szépen felsorakoztunk a régi fotókkal, plakátokkal keretezett bejáratnál. Itt egy hostess elmondta, hogy kb. 20 percig fog tartani a túra, szobáról szobára fogunk haladni, az ajtók automatikusan nyílnak és záródnak, a látnivalókat aszerint világítják majd meg, hogy éppen miről beszél a hangfelvételről szóló idegenvezető és lehetőség szerint ne maradjunk le, mert a szobákban egyébként teljes sötétség van, meg egyébként is jön a következő csoport. A történet az indiánokkal és a kakaóbabbal kezdődött, majd a középkori Európában folytatódott, amikor a csoki még csupán a gazdagok kiváltsága volt, és elérkeztünk Svájcba is, ahol a környék csokigyártóival ismerkedhettünk meg. Közéjük tartozott Cailler és Nestlé is. A történeti bemutató után egy olyan terembe érkeztünk, ahol a csoki alapanyagait láthattuk, nyersanyag formájában - nagy zsákokban különböző kakaóbabokat leherett szaglászni, mogyorót, mandulát, tejeskannákat nézegetni. Föléjük lógatva nagy táblákon a tudnivalók. Mennyei illat lengte be a termet, bár egy csokigyárban nincs olyan zug, ahol ne lehetne érezni az édes illatot. Aztán láttunk egy kis gyártósort, és mielőtt a kóstoló szobába érkeztünk volna, még volt egy helyiség, ahol az üzenőfalra ki lehetett írni, hogy mikor szeretsz csokit enni.














Előzetes bejelentkezés alapján pralinékészítő tanfolyamon is részt lehet venni (Atelier du Chocolat), a fenti képen látható teremben zajlik az oktatás.

Az épületben van büfé, az épületen kívül pedig egy játszótér. A vasútállomás mellett található egy Nestlé outlet (a Cailler ma már a Nestlé csoporthoz tartozó márka), itt olcsóbbak a csokik, mint a gyár shopjában és a Nestlé egyéb termékeit is árulják.

Rövid kedvcsináló film egy percben itt. Az Atelier kedvcsinálója pedig itt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése