2012. május 4., péntek

St. Gallen - textíliák




Múlt héten egy textilgyártó cég gyári vásárán jártam St. Gallenben. A történet még januárban kezdődött, amikor a vonaton a velem szemben ülő hölgy megdicsérte a szoknyámat, tetszett neki rajta a hímzés és megkérdezte, hogy hol vettem (otthon, kb. 9 évvel ezelőtt...). Én is figyeltem már a kabátját, mert az ujjai mandzsettájára nagyon szép paszomány volt varrva. 

Hát így kezdődött a történet. Innentől már megállíthatatlanul folyt belőle a szó, hogy hol vette ezeket a paszományokat és miket varrt még és hogyha engem is érdekelnek ezek a dolgok, akkor nézzem meg St. Gallenben a Forster Rohner nevű gyár gyári árusítását, amit évente csak kétszer rendeznek meg. Ez a cég ugyanis divatházaknak, fehérneműgyártó cégek számára készít textíliákat, csipkéket, paszományokat.

Fel is kerekedtem hát, hogy megnézzem ezeket a csodákat. Otthon előre kiírogattam, hogy milyen járművekkel jutok oda. A St. Gallen-i állomáson azonban elbizonytalanodtam a buszt illetően, ezért megkérdeztem a sofőrt (egy fiatal nő volt), hogy ezzel a busszal jutok-e el a gyárhoz. Megnyugtatott, hogy igen, és hogy nyugodtan üljek le, majd szól, ha ott vagyunk. És tényleg, külön kikukucskált a fülkéjéből és hátraszólt nekem, hogy most szálljak le és menjek tovább előre, hamarosan megtalálom.

A gyárban nők óriási tömege tolongott, sőt, a koránkelők (és közelebbről érkezők) már hosszú sorban kígyóztak a pénztárhoz, nagy szatyrokkal megpakolva. Bent pedig szebbnél szebb textíliák között lehetett válogatni. Voltak 80-100 CHF/méter áron mért szépségek is (ezek mellett szépen továbbhaladtam) és 8-10 CHF/méterért árusítottak is. Vettem többféle textíliát, paszományt és rávarrható díszt is, egyszerűen nem lehetett ellenállni a kísértésnek. A dologhoz hozzátartozik, hogy nem tudok varrni, viszont Józsi annyiszor kérdezgette tőlem, hogy ne vegyünk-e egy varrógépet, hogy télen végül igent mondtam rá. Azóta már varrtam 2 párnahuzatot, ezek az első és ezidáig egyetlen alkotásaim. Kb. 2 órás nézelődés, vásárlás után kitámolyogtam a gyárból és buszra szálltam. A sofőr, aki ugyanaz a kedves nő volt, már messziről üdvözölt és érdeklődött, hogy sikerrel jártam-e. Aztán néhány megálló után bemondta, hogy végállomás, kiszállás. De ez nem a pályaudvaron történt, ahová én igyekeztem, ezért megkérdeztem, hogy hogy jutok el oda. Azt mondta, ha nem sietek, vele is mehetek, de ha igen, szálljak át egy másik buszra. Épp beállt a túloldalon a megállóba. Megköszönvén a választ el is indultam. De a buszhoz előbb el kellett menni a kb. 50 méternyire lévő zebrához, átszelni egy 2x2 sávos utat, tehát nem is reméltem, hogy elérem. A kedves buszsofőrnő azonban átkiabált a túloldalon álló busz vezetőjének, hogy várjon meg, mert az ő egyik utasa (én) épp oda tart. És valóban így is lett, megvárt és amint felszálltam, el is indult.




Ha már St. Gallenben voltam, sétáltam egy kicsit a városban. Mivel már jártunk ott, ezért elég volt az az 1 óra. A kellemes tavaszi időnek köszönhetően tele voltak az utcára települt éttermek és kávézók, a parkok és minden füves terület. A St. Gallen-i kolostor parkjában felállítottak egy kis faházat annak emlékéül, hogy valaha ott és hasonló formában állhatott a település és a kolostor őse, magja, néhány kis fakunyhó (Gallus Eremitage). Ez nyár végéig lesz itt látogatható, aztán átkerül egy végleges helyre. Végül jól elfáradtam, mire az egész napos utazgatás, vásárlás és sétálgatás után hazaértem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése